Végre végre eljutottam olyan helyre, ahol megtanítanak (megtanítottak!) igazi tésztát gyúrni, húzni, gyűrni. A Lucullus tetszett nekem már akkor is, amikor pár éve spanyol vacsin voltam, mert a légkör természetes volt, barátságos és közvetlen. Nem rongyrázás, nem sznobság, hanem az étel igazi tisztelete és szeretete. 

Aztán egyszercsak jött a levél, hogy tésztagyúrás!!! Ez kell nekem, már Sorrentoban is erre vártam, aztán persze kaptam mást, de ettől függetlenül ez a kérdés nyitva maradt. Mostanáig! Be is jelentkeztünk azon nyomban. A hely rögtön szimpi volt és a vendéglátóink is azonnal belopták magukat a szívembe. Mesterünk (Nánási Lajos) minden kérdésünkre türelmesen és készséggel válaszolt, nem győztem jegyzetelni. Így lehet tanulni, és ezért fogok visszamenni. Meg persze azokért, amiket ott ettünk. Meg még sorolhatnám. De alapvetően mégiscsak az is van, hogy jó érzés jó emberek között lenni.

Visszatérve a kurzusunkra, mindhárom fogás meglepett, ami azzal szembesített, hogy mennyi mindent nem tudok. Először is kecskesajt édesen! Álmomban sem gondoltam volna. Merthogy az első tésztánk mézes-fenyőmagos kecskesajt krémmel volt megtöltve és medvehagyma habbal volt beborítva - hihetetlenül finom volt.

Aztán jött folytatásként a gremolátás borjúhússal töltött verzió, amihez kucsmagombás kacsanyelves szószt kaptunk, a tetején apróra vágott libatepertővel. Amennyire furán (illetve kimondom: számomra bizarrul) hangzik leírva, annyira jól esett az az ízkavalkád, ami beszippantott, amikor belekóstoltam, böjt ide vagy oda. Felfaltam volna egy egész tányérral, de minimál önmérsékletet azért csak akartam tanusítani. Nem volt könnyű.

És a desszert: gnocchi előfőzve + olajban kisütve, vörösboros körteszósszal és pörkölt, tört mogyoróval. Bekészültünk teljesen. 

Kicsit elfáradtunk, mert a 2 órásra tervezett kurzus 4 órás lett, de éppen ezt szerettem benne. Rugalmas volt, barátságos és közvetlen - bár minha ezt már mondtam volna. Mindenkinek volt lehetősége tésztát gyúrni, géppel nyújtani, formázni, borjúhúst késsel darált husivá varázsolni és nem utolsó sorban mogyorót hámozni. Nem sokat, de azt nagyon sokáig. Tisztára olyan volt, mint régen gondolom a kukorica morzsolás lehetett. És közben folyamatosan azon gondolkodtunk, hogy most csak azért kell ezt csinálni, hogy ne lábatlankodjunk a konyhában, vagy tényleg meg kell hámozni azokat a kis rohadék mogyorókat, amikre full rá volt gyógyulva a köpenyük. Amúgy vicces volt, addigra már egész jól összeszedett csapat voltunk.

A pucolgatás mellett mondjuk a kacsanyelv előkészítéstől szívesen eltekintettem. Még a megkóstolásától is majdnem, de az illat meggyőzött. Persze, hogy hibátlan volt. Igazán az állagától féltem, hogy majd rágós lesz, de ehhez képest éppen olyan volt, amit igazán csípek: puha és szaftos.

A lényeg, hogy minden szempontból tökéletes este lett, fejem, hasam, szemem, orrom, mindenem jóllakott infóval, étellel, látvánnyal, illattal. Be kell ütemeznem valahogy mégmég ilyeneket. És akkor nem lesz olyan könnyű meglepni.

Fotógépet itthon felejtettem a nagy kapkodásban, de éppen 8 évet zártam le és az életem egy szakaszát munkaügyileg. Szerencsére azért sikerült 2 klassz fotót csinálni telefonnal (köszönöm, hogy eljutott), és azt meg mutatom is.

Első a borjús, gombás csoda, majd másodjára a mennyei gnocchi érkezik.