Ráadásul csokimázzal! Persze Zsuzsiéval, mert csak azt szeretem. És azt tudom megcsinálni, bár mostanában többször furán összeállt, így kis tejszínnel kellett újramelegítenem. Erre természetesen csak azt követően jöttem rá, miután mindennel/mindenhogyan megpróbáltam homogenizálni és az egész konyha, beleértve engem is, tiszta csoki lett. Megcsináltam az egyszemélyes kajacsatát, és erre azért büszke vagyok.

Ez nem most volt (mert most pont ráértem, és pont nem volt tétje), hanem amikor ezt a sütit vendégségbe kellett vinnem és alapvetés, hogy az utolsó pillanatban tettem össze a szokásos mivanahűtőben recept szerint. A sírból hoztam vissza azt a mázat, de annyira finom lett, hogy kizárólag a fotó kedvéért meg kellett ismételnem. A hétfők már csak ilyenek, süt(n)i kell.

Aztán már lassan főzni is kéne, csakhát Húsvét volt, meg nem is voltam itthon. Én, a kitartó, a szikár és hős vándor, elindultam körbegyalogolni a Balatont! Én hátizsákkal, én bakancsban, sőt, én vonaton! (Ez majdnem olyan szürreális látvány volt, mint tavaly én raftingcuccban és hajóban, meg azelőtt én kempingben.) Végül "csak" a Déli partot varrtuk le és jó, vonatoztam is részben. Ahhoz képest, hogy azt gondoltam, amikor először felvettem a hátizsákom, hogy 100 métert nem tudok menni, tök ügyes voltam! 10-15 km-t mentem egy nap és nem fájt a hátam egyáltalán! A végső bizonyíték, hogy amit tanítok, az működik. És olyan jókat ettem és olyan jókat nevettünk és persze olyan jókat szálltam magamba, hogy egy csoda volt. Imádtam. 

Így kezdtem állni fejen és így elfáradtam az utolsó nap, amikor már kb. egy lépést nem mentünk, de napoztunk, fröcsiztünk, hajókáztunk és újra beleszerettem az élet(em)be. 

Visszatérve a sütire: már a nyers tészta olyan, de olyan lett, hogy újjal tisztítottam meg a tálat. Mint a kolbászos tányért a minap, bár azt - mit szépítsem - egészen egyszerűen lenyaltam. Kezd felülkerekedni a macska énem. Igazi olaszkolbászt vásároltam egy gyerekkori barátomtól, akivel már a homokozóban is együtt bandáztam, így érthető, hogy felnőttként is maradtak közös vonások - a legmarkánsabban itália imádata.

Az a kolbász - és erre is ki kell térnem - telitalálat! Szigorúan a ragacsos kaják imádóinak, de ők készen lesznek tőle! Nem is igazán kolbász ez, mert bőröcskék is vannak benne, és ettől lesz igazi cuppogós falnivaló. Aki most fújol, annak csak úgy mondom, hogy porcproblémákra és izületi folyadék hiányára a cupák orvosság. Kizárólag ezért eszem én is (ami persze nem igaz).

Na, de visszatérve a csodasütire. Amikor a vendégségbe vittem, csak banán volt a tetején, de most volt itthon még a múltkori sushirendelésből epres csatni, ami egyszerűen csak eperdzsembe kevert csiliből állt. Ezt tettem bele most a sütibe és már alig várom, hogy kóstolhassak.

Figyeltem, íme:

• 2 tojás
• 6 ek liszt
• 5 ek cukor
• 2 ek mogyorós kakaópor (lehet persze sima, abból 1 és 1 ek nutella)
• 1 dl tej
• 5 dkg vaj olvasztva
• sütőpor és szódabikarbóna, összesen 1 lapos kávéskanálnyi
• 1 banán
• 2 ek eperdzsem összekeverve csiliporral

Máz

• 10 dkg vaj 
• 5 ek kristálycukor
• pici tejszín, ha ósszecsomósodik

Folyamat

Tojásfehér habbá alakít. Másik tálban az olvasztott vaj, tojás sárgája, cukor, liszt, kakaópor, sütőpor+szódabikarbóna összekever, ha nagyon sűrű, lehet hozzá adagolni a tejet.

Tepsibe be, rápötyögtetni a csilis epret, kanál végével picit elkeverni. Tetejére szeletelni a banánt és 20 percig sütni 180 fokon.

Közben megcsinálni a csokimázat és amikor kész, ráönteni. És türelmesen várni, amíg lehet enni. Ez mindig a legnehezebb része, de éljen az önfegyelem! Ez a tanulság - bővebben, alább.

 "Vannak rövid távú vágyaim, amelyek az élvezetre irányulnak, középtávúak, amelyek az örömre hangolnak, és hosszú távúak, amelyek a boldogságra tesznek alkalmassá. Most már csak az a kérdés, hogy milyen irányban áll az életem. Ha ugyanis nekem hosszú távú céljaim is vannak, akkor a rövid, a közép- és a hosszú távú vágyaimat ennek megfelelően tudom rendezni, és meg tudom mondani, milyen irányban áll az életem. Különben a vágyaim rendezetlenül maradnak, s végül szétcincálnak engem."

Pál Feri: Vágyaink: szárnyak vagy börtönfalak?